„Mindannak ugyanis, akinek van, még adnak, hogy bővelkedjék;

Akinek pedig nincsen, attól még azt is elveszik, amije van"

(Máté 25,29-30)

Most, hogy felelős kormányhivatalnokok szájából is elhangzanak olyan kijelentések, amelyekből körvonalazódni látszanak a kormány önkormányzati rendszert érintő reformtörekvései, talán még nem késő, hogy az érintettek is megszólaljanak. Egészen konkréten a kistelepülésekre gondolok. Tállai államtitkár úr minapi azon kijelentése, hogy felmerül az a kérdés, hogy szükséges-e, hogy a legkisebb településeknek is önálló polgármestere, képviselő-testülete, bizottságai, jegyzője legyen (Portfolio.hu  2011. 01. 30. „Még az idén hozzányúl a kormány az önkormányzati rendszerhez") nagyon sok alaposan átgondolandó kérdést vet fel, amelyekre megalapozott válaszokat kell adni, mielőtt bármilyen elhamarkodott lépésre kerülne sor, netán annak a Nyugatnak a nyomására, amely már számtalanszor bizonyította és bizonyítja nap, mint nap, hogy halovány fogalma sincs a kelet-európai, így a magyar társadalom, különösen a vidéki Magyarország állapotáról, helyzetéről, bajairól.

Addig, ameddig a magyar társadalom fejlődése szempontjából meg nem vizsgáljuk a kistelepülések, a kistelepülési önkormányzatok helyzetét, szerepét, feladatait, a bennük rejlő, és mindez ideig javarészben ki nem használt lehetőségeit, bizony fenn áll a veszélye annak, hogy jó magyar szokás szerint a fürdővízzel együtt kiöntjük a gyereket is.  Mindaddig, amíg ennek az egész magyar társadalom fejlődését meghatározó probléma halmaznak, amit a „vidéki Magyarország" jelent, a korrekt elemzése és megoldási stratégiája el nem készül, Tállai államtitkár úr felvetését - mely szerint „szükség van-e a legkisebb településeknek is önálló polgármesterre, képviselő-testületre" - csak úgy értelmezhetjük, hogy: szüksége van-e a családban a legkisebbik gyermekeknek is saját fejre, gondolkodásra, saját sorsuk alakításának lehetőségére?

A szintén említett bizottságokra és jegyzőre azért nem vesztegetnék időt, mert három-öt fős testületekben, a gyakorlatban nem lehet bizottságokat alakítani, nincs is szükség ezekre, hiszen minden képviselő minden témával, üggyel, problémával szükségszerűen találkozik. Önálló jegyzője pedig ezeknek a kistelepüléseknek nincs, vagy alig akad ilyenre példa. Jegyzőség fenntartására ugyanis egyetlen forint állami normatíva sincs. Jellemzően jelenleg is több települést érintő körjegyzőségekbe társulva oldják meg igazgatási feladataikat. A körjegyzőségi normatíva is nevetségesen alacsony, jószerével a körjegyző fizetésére sem elég.

Először is érdemes egy pillantást vetni a magyar településszerkezetre: hazánk 3152 településéből 1062 az 500 alatti lélekszámú úgynevezett aprófalu, azaz a települések mintegy 30 százaléka, ahol  280 ezer honfitársunk él. Úgynevezett kisfalu (500-1000 lélekig) 674 található Magyarország térképén, ahol mintegy 480 ezren várják sorsuk jobbra fordulását. De a települések mintegy 75 százaléka a 2000 lélek alatti, s ezeken a településeken mindösszesen csak az összlakosság valamivel kevesebb, mint 17 százaléka él. Vannak olyan megyék - például Baranya -, amelyekben az apró- és kisfalvak aránya meghaladja a 80 százalékot.

A népesség fogyása hazánkban évente mintegy 4 százalékos, ezeken a kistelepüléseken azonban néhol a 20 százalékot is eléri, köszönhetően a szélsőségesen torzult demográfiai szerkezetnek, azaz az előrehaladott stádiumban lévő elöregedésnek.

Meg kell állapítani, hogy az elmúl 20 év a magyar vidék számára nem fejlődést, hanem döbbenetes leépülést hozott: munkalehetőség ezeken a településeken szinte egyáltalán nincs. Megszűntek a mezőgazdasági nagyüzemek, (megérne egy misét ezek rendszerváltást követő privatizációja), a főként nőket foglalkoztató könnyű- és élelmiszeripari üzemek.

Mára elmondható, hogy ezeken a településeken néhány fő alkalmazásával az önkormányzatok a legjelentősebb, gyakran az egyetlen munkaadók. A kistelepülések infrastrukturális helyzetét szegényes intézményhálózat, gyakran alig járható bekötőutak, a szinte évről-évre ritkuló tömegközlekedés, leépülő kiskereskedelmi hálózat jellemzi.

A bekörzetesített iskolákba, óvodákba (!!!) bejáró gyerekek, a közeli városokba is átszállással órákat zötykölődő-fagyoskodó középiskolások nem vágynak vissza szülőfalujukba, már csak azért sem, mert a „bejáró" dolgozó óriási hátránnyal indul a munkaerő piacon is. Így aztán természetes, hogy ezeken a településeken a munkanélküliek aránya gyakorta többszöröse (néhol 8-10-szerese) az országos átlagnak.

Ezek a kis helyi társadalmak csonka társadalmak: ha nincs iskola, nincs már tanító sem, a pap is csak ritkán, általában nagyobb egyházi ünnepek alkalmával vetődik csak erre, az „agrárértelmiség" ha volt, eltűnt, az orvos talán hetente, gyermekorvos - ha egyáltalán van a környékben - legfeljebb havonta rendel helyben.

Ez a vidéki Magyarország némán is segítségért kiált! A kistelepülések embere ugyanis nem vonul utcára, nem szervez tüntetést, nem ő állja el traktorával az utat. Hozzászokott a kiszolgáltatottsághoz, a mellőzöttséghez - évszázadok óta erre szocializálódik.  Tűr a végtelenségig. A mára kialakult helyzet következményei azonban az egész magyar társadalomfejlődést befolyásolják: leszakadó csoportokkal terhelt társadalomban csak jelszó maradhat a jog, a szabadság, a demokrácia.

Mit hozott a „rendszerváltás" ezeken a településeken? Általánosságban elmondható, hogy a demokrácia máig sem tudott gyökeret ereszteni a magyar vidék talajába. Ennek fő oka a vidéki társadalmakat a mai napig átszövő, lényegében feudális jellegű struktúra: a személyi függőségeken és kiszolgáltatottságon alapuló társadalomszerkezet, amely az „átkos" 40 évben ugyanúgy működött, mint ahogyan működött előtte, és működik ma is.  Ez a fő oka annak is, hogy a gyéren ide csordogáló „vidékfejlesztési" források nagyon gyakran a múlt rendszerben gyökerező mai elit zsebében - a hozzájuk köthető vállalkozásokban - kötnek ki.  (Van például olyan „kistérség", ahol ennek a feudális jellegű kapcsolatrendszernek köszönhetően egyetlen településre kétszer annyi „fejlesztési forrás" jutott a bukott baloldali kormányok regnálása idején, mint az egész kistérségre, beleértve annak székhely kisvárosát is.)

Sajnálatos, hogy az eltelt két évtizedben még egyetlen kormány sem gondolta úgy, hogy a vidékfejlesztést nem pénzosztogatásként kell értelmezni, hanem ha valóban fejlődést akarunk a magyar vidéken, akkor először a vidéki társadalom, a települési közösségek fejlesztésével kellene kezdeni a munkát! Az ebbe fektetett pénz óriási megtakarításokat hozhatna össztársadalmi szinten. Addig ugyanis, ameddig marad a jelenlegi feudális típusú szerkezet, számolatlanul lehetne önteni a pénzt a „vidékbe", az így vagy úgy mindig magánzsebekben landolna. Társadalom és gazdaság ugyanis szorosan összefügg, „feudális" társadalomszerkezetben nem működhet „polgári" gazdaság.

Eltelt  40+20 esztendő, ami bőven elég volt ahhoz, hogy elhaljanak azok a közösségi kezdeményezések, szervesen kifejlődő helyi közösségek, a vidéki civil társadalom, amelyekből a helyi közösségi érdekek megfogalmazására és képviseletére alkalmas emberek demokratikus módon kiválasztódhattak volna. (Ezért történt az, hogy a magyar vidéken 1990-ben, az első szabad önkormányzati választáson elsöprő többségben választották polgármesterré az addigi tanácselnököt. Ekkor kellett volna riadót fújni a Magyarországról felelősen gondolkodó döntéshozóknak, értelmiségieknek.)

A vidéki társadalom azonban magára maradt: a gyenge közösségek, civil kezdeményezések nem, vagy alig kaptak lábra. Jellemző, hogy a frissen alakuló önkormányzatok szembesülve a szaporodó feladatok és csökkenő támogatások őrlőköveivel, elsőként a kultúrházat zárták be, adták el, vagy adták ki gazdasági vagy egyéb célra. Azt a kultúrházat, amely befogadhatta volna a helyi közösségeket, otthont adhatott volna a civil társadalom kibontakozásának. Azt a „népművelőt" küldték el elsőként, akinek volt fogalma a helyi társadalom folyamatairól, aki élesztgethette volna azt a civil közösséget, amelyben a „szocializmusban" szocializálódott tanácselnök polgármesterek nem partnert, hanem hatalmukat veszélyeztető konkurenciát láttak.

Pedig erős helyi civil társadalmak nélkül nincs demokrácia, nem születhetnek jó, a közösségek számára legtöbb hasznot hozó döntések! Legjobb példa erre a magyarországi Leader fejlesztés, amely a mai vidéki állapotok állatorvosi lovaként fogható fel. Az Európai Unióban leginkább bevált vidékfejlesztési stratégiához hazánkban nem voltak, illetve nincsenek meg a társadalmi feltételek, így azután a magyar Leader lényegét tekintve tér el a Nyugat-európaitól. Ki kell mondani: tulajdonképpen csúfos kudarcnak tekinthető.

A Leader fejlesztés az Unióban azért hozott kiváló, minden más típusú támogatásnál jobb eredményeket, mert lényege a három szféra: a civil közösségek, a vállalkozások és az önkormányzatok egyenrangú együttműködése. Itt is tetten érhető, hogy az uniós döntéshozóknak fogalmuk sincs a magyar társadalmi valóságról. A magyar vidéken ugyanis lényegében nincs civil társadalom, a vállalkozások gyengék, szervezetlenek, rossz érdekérvényesítők, tisztelet (?) a kivételnek. Így önkormányzati potentátok kerültek domináns helyzetbe, s ezzel megpecsételődött a magyar Leader sorsa: a feudális jellegű hierarchia helyi csúcsain álló „erősebb kutyák" jutottak szóhoz, nem ritkán saját klientúrájuk megerősítésére teremtettek maguknak lehetőséget. A magyar Leader belefulladt a bürokráciába, a korrupcióba. Munkahelyteremtés, helyi közösségi érdekeket szolgáló programok helyett sok esetben csak presztízs beruházások valósulhattak meg.

Ha tehát ennyire ellentmondásos a vidéki önkormányzatok elmúlt 20 éve, miért lenne kár felszámolni (beolvasztani, összevonni, „elöljárósítani") az egészet? Elegendő érv lenne a települési önállóság mellett már csak az a tény is, hogy 1990-ben egy csapásra megszűntek a „közös tanácsok", azok, amelyek egy-egy nagyobbacska falu tanácsaiban a környező településekről egy-egy tanácstagnak is helyet adtak. Ez a rendszer tökéletesen beleillett a kádári „településfejlesztési" koncepcióba, amely itthon hatékonyabban pusztította a magyar falvakat, mint a szomszédban Ceausescu buldózerei. A „szerep nélkülinek" leminősített kistelepüléseken semmilyen fejlesztés, beruházás nem történhetett, még építési engedélyt sem adhattak ki a hatóságok azoknak az elszántaknak, akik az akkori idők szelével dacolva meg akartak maradni apáik földjén. Kell-e bizonygatni, hogy a „közös tanácsban, önkormányzatban" ülő egy szál képviselő nem volt és nem lesz képes érvényesíteni a kisebb érdekét a nagyobbal szemben?

Ilyen mértékű forráshiányra, amilyen az önkormányzatok mai helyzetét jellemzi, persze lehet „megoldás", ha a legrosszabb érdekérvényesítőktől még a lehetőségét is megvonjuk annak, hogy legalább hangjukat hallassák saját érdekükben. A „közös önkormányzat" kórusából nem hallatszik majd ki a kicsik disszonáns hangja.  Dönt majd a kistelepülések sorsa felett a választott többség - a „demokratikus centralizmus" jegyében. A „kicsik" felszámolása melletti azon érv, hogy „sokba kerülnek", egész egyszerűen hamis. (Hasonlítsuk csak össze például a 4-es Metró építési költségeit a kistelepülési, vagy akár az egész önkormányzati rendszer működési költségeivel!)

A „távol" megszülető döntésekért mindig nagy árat kellett fizetni, ennek társadalmi ára pedig messze meghaladja a kis önkormányzatok működési költségeit. Amennyiben a „kicsik" önállóságának felszámolása mögött további forráskivonási szándék áll - ez sajnálatos módon egyet jelentene a 70-es évek kádári településpolitikájának folytatásával, illetve beteljesítésével. Az önállóság ugyanis azt jelenti, hogy - az EU-ban sokat emlegetett szubszidiaritás elve alapján - a saját magukra vonatkozó döntéseket a kistelepülések lakói is helyben, saját maguk hozhatják meg. Milyen alapon vitatható el ez a jog bármelyik településtől?

Egy település életének megszervezésében természetesen sok feladatra érdemes társulni. A közös feladatmegoldásra való társulásnak nagy hagyományai vannak hazánkban is: papok, lelkészek, háziorvosok, állatorvosok, iskolák, körjegyzőségek több település igényeit szolgálhatják ki. Más a helyzet a pénzügyi-politikai nyomással kierőszakolt kistérségekkel, amelyekhez való csatlakozásban, feladatellátásban gyakran nem az érintett lakosság érdekei érvényesülnek. Ezek megalakulását nem előzte meg a (kistelepülési) érdekek, feladatok átgondolása, az akkori kormány pusztán területi rendezőelv alapján húzta meg a kistérségi határokat és hajtott végre bolsevik típusú központosítást.

Fontosabb volt a központi igazgatás kényelmi szempontja, mint az érintett lakosság mindennapjainak ésszerű és életszerű megszervezése. A megalakuláskor adott 100-100 millió forint és a beígért „kistérségi normatíva" elhomályosította a faluvezetők tisztánlátását, de ma már egyre többször lehet hallani „alulról" is, hogy újra kellene gombolni a kabátot. Ez az újragombolás azonban aligha hozhat megfelelő eredményt a kistelepülések szempontjából, ha újraéleszti az eddig sem siratott, pusztán területi elven szerveződött járási rendszert.

Nem is világos, hogy az elektronikus közigazgatás korában miért jelenthetne problémát, ha egy-egy település különböző feladatait más-más, saját lakossági érdekeinek leginkább megfelelő, esetleg kistérségi vagy megyehatáron, netán országhatáron átívelő társulásban oldaná meg? A „járás" logikája az egy napi oda-vissza gyalogjárás volt - az ügyintézés lehetősége céljából. Ma a legkisebb településen is ott az internet; ügyet intézni, kapcsolatot tartani, települések életét szervezni is kiváló lehetőség.

Persze egy-egy közigazgatási szint egy-egy újabb lehetőség a „kijárásra", a korrupcióra is. Tisztázni kellene: mi tehát a cél? Átlátható, a legkisebbek érdekeit is figyelembe vevő, minden településen emberhez méltó életet lehetővé tevő társadalomszervezés, vagy felülről vezérelhető, pártpolitikával átitatott bürokrácia fenntartása, illetve kiépítése? Léphet-e egyet a polgárosodás felé a magyar vidék, vagy állandósulnak a rothadó feudális jellegű viszonyok?

„Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra, Vagy itt ül a lelkünk végleg leigázva. Vagy lesz új értelmük a magyar Igéknek, Vagy marad régiben a bús, magyar élet." - Ady kérdései most aktuálisabbak, mint valaha. A mostani kormánypártoktól sokan várjuk a falvakra odafigyelő, sok évtizedes adósságot letörlesztő vidékpolitikát. Történelmünkben talán utoljára kaphat esélyt a magyar vidék a társadalmi-gazdasági felzárkózásra. Ha számolatlanul ömlő pénzt az ország mai állapotában senki, aki reálisan gondolkodik, nem is vár, legalább a lehetőségek további beszűkülésével ne kelljen számolni! Szimbolikus lépések, gesztusok is sokat lendíthetnek a vidék ügyein, és erőt adhatnak azoknak, akik naponta küzdenek a vidék, a saját településük megmaradásáért. Persze szimbolikus lépés a kis önkormányzatok felszámolásának kilátásba helyezése is...

Akkor, amikor döntés születik a kistelepülések önkormányzatairól, a magyar vidékről születik döntés. Mert a vidéki önkormányzatok minden ellentmondásosságuk ellenére ezeken a kistelepüléseken a demokrácia egyetlen kikristályosodási lehetőségei. Ha fejlődő, felzárkózó magyar vidéket akarunk, akkor segíteni kell a vidéki kis helyi társadalmak fejlődését. Nem csak pénzzel! Ebben a kistelepülési önkormányzatoknak kulcsszerepe van.

Máté evangéliumának fent idézett szavai nem az igazságosság szavai, hanem a durva emberi realitáséi. Európában, a keresztény világban a kicsitől nem veszik el azt a keveset, amije van, hanem még adnak neki, hogy egyszer majd a többivel együtt ő is bővelkedjék. 

Mezey Mihály

Óbánya polgármestere