A rendszerváltozás előtt az igazságszolgáltatás egyik demokratikus megnyilvánulási formájának tekintették a bírósági ítélkezésben résztvevő „laikus" elemet, a népi ülnököt. A korabeli vélekedések szerint részvételükkel vált biztosítottá az igazságszolgáltatás állami hatalma feletti társadalmi kontroll követelménye. Az Alkotmány egy korabeli hatályos rendelkezése értelmében „A bíróságok hivatásos bírákból és népi ülnökökből alakított tanácsokban ítélkeznek." Az új gazdasági mechanizmussal összefüggő alkotmányos reform kapcsán azonban kezdetét vette az ülnökbíráskodás háttérbe szorításának folyamata, amely többek között a népi ülnökök bírósági eljárásban való részvételének, valamint jogainak korlátozásában nyilvánult meg. Az új törvényi szabályok szerint lehetővé vált a népi ülnök részvétele nélküli eljárás, s megszűnt a népi ülnök hivatásos bírót helyettesítő jogosítványa.

           

A rendszerváltozást követő időszak törvénykezése - különösen az egyes-bíráskodás lehetőségének növelésével - tovább korlátozta a népi ülnöki intézményrendszer jogi- és társadalmi jelentőségét. Elnevezésükből a „népi" jelző elmaradt. Az igazságszolgáltatásban való „általános" részvételük gyakorlatilag az elsőfokú bűntetti eljárásra redukálódott. A polgári peres eljárásban pedig elsősorban a munkaügyi perek tekintetében tart rájuk még igényt a jogalkotó.

A hivatásos és a nem hivatásos bíró

Az ülnöki jogállás mibenléte a mai Alkotmány hatályos szövegéből egyértelműen már nem vezethető le. Az Alkotmány vonatkozó rendelkezése ugyanis úgy tesz említést az ítélkezésben részt vevő nem hivatásos bíróról, hogy nem mondja meg, hogy kit kell ez alatt az elnevezés alatt érteni, illetve nem tér ki arra, hogy a nem hivatásos bíró hogyan nyeri el tisztségét. A hivatásos bírót a köztársasági elnök nevezi ki. A továbbiakban a kétféle minőség az Alkotmány szóhasználatában már nem válik ketté, azaz a bírák egységesen függetlenek és csak a törvénynek vannak alárendelve.

A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló (Bsz.) törvény viszont egyrészt „elfelejti" a nem hivatásos bíró alkotmányi megjelölést használni, másrészt úgy tesz említést az ülnökről, hogy azt nem azonosítja a nem hivatásos bíróval, illetve nem tekinti bírónak. Az ülnök az ítélkezési folyamatban azonban bíróként van jelen, hiszen a Bsz. értelmében „az ülnöknek az ítélkezésben a hivatásos bíróval azonos jogai és kötelezettségei vannak." Ezt támasztja alá az a tény is, miszerint - a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló törvény (Bjt.) értelmében - az ülnök tisztsége gyakorlásának megkezdése előtt bírói esküt tesz. Mindebből az következik, hogy a bírói tevékenységnek van egy olyan - nem is jelentéktelen - szelete, amelyben a hivatásos és a nem hivatásos (ülnök) bíró között jogszerűen nem lehetne különbséget tenni. Ez a tevékenység az ítélkezés, amelyet a Magyar Köztársaságban kizárólag bíróságok gyakorolják.         

            A hivatásos és a nem hivatásos (ülnök) bíró „egyenértékűsége" a mindennapok gyakorlatában aligha érhető tetten, pedig az eskü szövege mindkettőt egyaránt köti: az Alkotmányt és az alkotmányos jogszabályokat megtartja; az állami és a szolgálati titkot megőrzi; a hatáskörébe tartozó ügyben részlehajlás nélkül, lelkiismeretesen, kizárólag a törvényeknek megfelelően jár el.

Az emberi tényező

Mindennek ülnöki teljesítéséhez egyrészt szakmai felkészültségre, másrészt emberi alkalmasságra, és nem utolsó sorban tárgyi-technikai feltételekre van szükség. A szakmai felkészültség, az emberi alkalmasság megkövetelésében a két bírói típus között jelentős a törvényi eltérés. Ülnök-bíró az lehet, aki büntetlen előéletű, választójoggal rendelkezik, magyar állampolgár és a 30. életévét betöltötte, de a 70. életévet még el nem érte el.

A jelöltállítás joga a választójoggal rendelkező magyar állampolgárokat, a helyi önkormányzatokat és - a pártok kivételével - a társadalmi szervezeteket illeti meg. A fiatalkorúak büntetőügyeiben eljáró bíróság pedagógus ülnökeit az alapfokú és a középfokú nevelési-oktatási intézmények tantestületei, míg a munkaügyi bíróságok ülnökeit elsősorban a munkavállalók és a munkaadók érdekképviseleti szervei jelölik.

A választás joga az Ötv. szabályai szerint a helyi önkormányzatok hatáskörébe tartozik. A jelöltek számát törvény nem határozza meg, a megválasztható ülnöki létszámot az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) állapítja meg, döntése azonban nem jogszabály értékű. Az előbbiekből következik: az ülnöki jelöléshez és az ülnökké váláshoz nincsenek sem szakmai, sem emberi alkalmassági követelmények előírva, ilyenekről törvényi szabály, illetve OIT ajánlás nem szól. Mindezek alapján elég nehéz elhinni, hogy az ülnök az ítélkezésben a hivatásos bíró valódi partnere tud lenni; joga és kötelessége a hivatásos bíróéval azonos értékkel és felelősséggel bír. Pedig a törvényi rendelkezések értelmében a háromtagú bírói tanácsban a két ülnök a hivatásos bírót érvényesen akár le is szavazhatja.            

Hiányzó feltételek

           

Ennél rosszabb képet már csak az ülnöki minőséghez kapcsolódó tárgyi és infrastrukturális körülmények mutatnak. Az ülnök annak ellenére, hogy a bírói ítélkező tevékenységnek a hivatásos bíróval azonos jogú résztvevője bírói igazolványra aligha tarthat igényt. Jó esetben valamilyen ülnöki dokumentumra számíthat, rosszabb esetben ahhoz, hogy tevékenysége színhelyére beléphessen, kénytelen alávetni magát a bírósági épületekben felállított beléptető rendszerek „megaláztatásainak". A legtöbb bíróságon ülnöki szoba nincs, az ülnök részére a bírói tevékenység végzéséhez nélkülözhetetlen tárgyi feltételek (például önálló íróasztal, telefon, számítógép) nem biztosítottak. Kedvező esetben a tárgyalás előtti percekben megismerkedhet az ügy irataival, de a vonatkozó jogszabályok elolvasására már aligha marad kellő ideje. A tárgyalást megelőző napokban pedig a helyszínen csak akkor tanulmányozhatja az iratokat, ha azt a hivatásos bíró nem vitte haza felkészülés céljából.

Míg a hivatásos bíró az ítélkező tevékenység gyakorlásához térítésmentes képzésre jogosult, amelynek részletes előírásait az OIT állapítja meg, addig az ülnök bíró részére a bíróság elnöke évenként legalább egyszer, egyébként pedig akkor, ha azt időszerű feladatok megbeszélése megkívánja, ülnöki értekezletet - tehát nem képzést - tart. Ezek megtartásáról és eredményességéről országos statisztikák nincsenek. Az ülnök-bíró abban is hátrányos helyzetben van a hivatásos bíróval szemben, hogy - nem tudni okát, de a jelenlegi törvényi szabályok szerint - nem választható az OIT tagjává, így az ülnöki intézményrendszer országos képviselete nem megoldott.

           

Hátrányos megkülönböztetés

Az ülnök-bírót a bírók egyesülete nem veszi fel tagjának, a bírák etikai kódexe rájuk nézve nem alkalmazható. Etikai eljárást nem kezdeményezhetnek, etikai eljárást velük szemben lefolytatni sem lehet. Pedig a Bírák Etikai Kódexe nem hivatásos bíróról szól, így jogszerűen annak alkalmazásából az ítélkezésben azonos jogokkal és kötelességekkel rendelkező ülnök-bírót jogszerűen kizárni nem lehetne. A problémát oldhatná, ha az ülnök-bírók is létrehoznák a maguk egyesületi szervezetüket és kidolgoznák a csak rájuk vonatkozó etikai szabályokat. Mindez azonban aligha lenne elfogadható, amíg az előbb említett hivatásos bíróval egyező jogok és kötelességek törvényi előírásai fennállnak.

            A hátrányos megkülönböztetés ténye azonban ülnök és ülnök közötti relációban is tetten érhető. Az ülnök-bíró megválasztásával még nem kezdheti meg felelősségteljes munkáját. Az ülnököt előre megállapított rendben - melynek objektív alapú paraméterei a legtöbbször nem ismertek és nem is nyilvánosak - a bíróság elnöke hívja be és osztja be az ítélkező tanácsokba. Így fordulhat elő, hogy vannak akár több cikluson keresztül együtt dolgozó „állandó" személyi összetételű tanácsok, míg jó néhány ülnök-bíró sem a behívásig, sem a beosztásig nem jut el. Az ezzel összefüggő panasztevésre sem fórum, sem tényleges lehetőség nem áll az ülnök rendelkezésére.

            Az úgynevezett „összeszokott" tanácsokra némi magyarázattal talán az ülnöki díjazás is szolgálhat. A törvény által meghatározott foglakoztatási jogviszonyban álló ülnököt működésének időtartamára átlagkeresete, míg az ilyennel nem rendelkezőket tiszteletdíj illeti meg. Ez utóbbi összegszerűen jóval kisebb terhet jelent a bírósági költségvetés számára, mint a foglalkoztatási jogviszonyban lévő ülnök behívása és beosztása esetén fizetendő átlagkereset. Ezzel magyarázható az is, hogy a folyamatosan foglalkoztatott ülnökök között jóval több nyugdíjas található.

Más megoldások

A fentiekben bemutatott ülnöki problémakör a teljesség hiányában is alkalmas lehet arra, hogy az illetékes szakemberek és politikusok az ülnöki intézményrendszer jelenlegi állapotában való fenntarthatóságának értelméről elgondolkodjanak és esetleg más megoldásokat keressenek, találjanak.   

            A gondolkodást egy magánszemély már megkezdte. Az esküdtszék felállítására vonatkozó országos népszavazás kezdeményezésére benyújtott aláírásgyűjtő ív mintapéldányának hitelesítését az OVB azonban megtagadta. A jogorvoslat tárgyában eljárt Alkotmánybíróság - nagyobb részt osztva az OVB álláspontját - az OVB határozatát helyben hagyta [30/2007.(V.24.)AB].

Dr. Fogarasi József